A fafaragás alapjai 2.

A Lajtorja Program fafaragásról szóló cikkét folytatja a VKB Nonprofit Kft. műhelyfogások ismertetésével.

A szerszámismeret elsajátításához főleg a kisebb-nagyobb faragókések és különböző profilú és fokú vésők, valamint az élezőeszközök – kerámia és egyéb kőlapocskák, vésőkhöz való kúpok – használatát kell begyakorolni. Az élezőkhöz sorja-leszedő bőröcskéket is érdemes alkalmazni. Gépi köszörű és körfűrész a beletanulás legtöbb fázisánál még nem kell. Az élezőlapot vizestálkába tesszük, majd kiemelés után a gyárilag hőkezelt, szénacél késpengét enyhén ráfektetjük, hogy fogantyújánál kicsit megemelve addig fenegessük, míg sorja képződik. Tűhegyes; a hegye nem feszegetésre való, letörhet.

A fafaragás nagyon higgadt, pontos, lassú-türelmes munka. Ahhoz a finom-motorikus, sebészies kézmozgáshoz, ami be kell idegződjék hozzá, legjobb úgy beleszokni kezdeni, hogy kiskéssel figyelmesen ceruzákat hegyezgetünk, felváltva feketegrafitosat és puhább színeset: a tudatosan irányított forgácsolás mozgósítja a mérték-érzéket.

Beszerezhetők tapasztalásra szánt, előrerajzolt kis fatáblák. Az egyik fatábla-széria egyenes vonalakat, ferde vonalakat, íveseket, illetve enyhe S-alakokat és erős karakterű S-alakokat mutat. Általuk a fafaragás alapmozdulatai, alapműveletei gyakorolhatók be. A kimetszendő mintavonalakon dolgozva – beszúrás a végeknél, metszéskor nem merőlegesen, hanem 45 fokban tartott kés, 1 mm-es mélység – már ráérzünk a szálirány jelentőségére is. Az ezt követő gyakorlószakaszban ornamentikus mintatáblákat veszünk kézbe (csipkeminták, körök, szilvamag-alak, forgók, virágszerű napszimbólum-sor): ezek már a motívumfaragási készség kibontakoztatására szolgálnak. A vonaltól mindig ugyanakkora apró távolságra, és egy bizonyos kéztartás esetén ugyanannyi fokon emelve – kettős vigyázattal – kell metszeni. Megtanuljuk a szögtartás ésszerű váltakoztatását (45 fok, 90 fok), az enyhe és erősebb metszésmélység alkalmazási menetét, az ábrák hosszában és keresztben metszésének eltérő nehézségét, a csak a felső rostot átvágó műveletet.

Eltérő méretű –  gömbfejűsíthető –  hárslécek, hasábok, rudak (botok) megfaragásánál, már a szobrászat közelében járunk, megcsap a fában rejlő lehetőségek, a saját ötletek kísértése, az alkotótevékenységi hangulat, de csak miután gyakorlottságot szereztünk az alapműveletek rendszerében, és szakmai térlátásunk, rajzkészségünk is fejlődött.  Rögzített munkadarabok kétkezes vésése – ez már akár a díszkapu-faragáshoz is átvezethet bennünket.

A későbbiekben a somogyi pásztorság fafaragó-művészetének itt nem említett eljárásaival is foglalkozunk majd.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi2020 ESZA logo

Az örök divatos kézműipar

A Lajtorja Program kézműves mesterségekről szóló cikksorozatában az előző alkalommal arra hívta fel a figyelmet a VKB Nonprofit Kft., hogy az úgynevezett kihaló szakmák nem jelentéktelen hányada esetében a kihalási folyamat valamelyest megtévesztő, látszólagos, vagy ha mégis beteljesülne, ez a változás is hasonló lehet az olyan klinikai halálhoz, amelyből még visszatérés következik az életbe. A kézműipar mégoly elkeskenyült fennmaradása már a 20. század vége felé is tulajdonképpen magyarázatra szorult, némi ok-kutatást hívott ki, azóta pedig már újabb évtizedek teltek el.  Olyan magyarázat, amely a szóbanforgó kérdéses jelenségek mindegyikére egyaránt találó, nem adódik: több ok működik, olykor külön-külön, máskor egymással így vagy úgy kombinálódva.

Nézzük először azt az okot, amely főként a csúcsminőség igényével (keresletével) függ össze; nevezzük Stradivari-magyarázatnak.   A 17.-18. század cremonai Amati-, Stradivari- és Guarnieri-előállítású hegedűinek a hangzási  –  és egyáltalán, játszási – erényeit a modern készültségű hangszergyárak hasonló termékeikkel nem képesek maradéktalanul elérni, noha sokat tudnak a paraméterek optimalizálásáról. Igaz, a mai kézi hegedűkészítők sem tudják egyenértékűen rekonstruálni az egykori Stradivarikat, mert a valahai készítési eljárás nem ismeretes pontosan minden részletében, és alighanem egy-két homályba merült munkamozzanat rejti a titkot. De a kézműves kísérletezés –   közelítés a titokhoz – ígéretesebb a gyári-szeriális módosításoknál.

Majdnem ugyanehhez az esettípushoz tartozik a svéd pingpongfelszerelési vállalat, a Stiga egy emlékezetes ütőfa-szériájának a históriája. Ez a pingpongütő-generáció –   az 1958 és 1965 közötti –  gyári produktum volt ugyan, de kivitelezése nem egy szakaszban művészi fokú kisipari érzéket követelt meg. Nagyjából tudható, mely munkaszakaszokban mi is zajlott: mindegyik Stiga-ütőhöz akkoriban is válogatott fafajtákból kimetszett elemek összerakása kellett, amelyeket kézimunkával készítettek elő, és természetes körülmények közt szárítottak ki. (Még az sem mindegy, hogy egy-egy feldolgozott elem a kiválasztott farönk melyik részéből származik: ugyanazon rönkből eltérő tulajdonságokat hordozó lemezeket lehet kiemelni.) Fejnehéz, tehát a labdasebességet fokozó ütőfák készültek, ugyanakkor a sajátos gyártásmód jóvoltából különleges érzékenységűek.  „Asztalra húzó” darabok, amelyekkel nehezebb elrontani az ütést, mint más ütőkkel. De a legrendkívülibb jótulajdonságuk csak évtizedek múltán derült ki. Elképesztő nyüvésbírású ütőknek bizonyultak: négyszer annyi használattól, amennyitől bármely mai top ütő már kezd szétesni, a jelzett generációs Stigák minden egyéb dicséretességüket fenntartva rendületlen masszivitásúak maradtak. És ekkor lehetett csak sajnálni, hogy magánál a gyártónál sem volt már felkutatható a rekonstrukcióhoz adategyüttes, az adatok közt „azzal a valamivel” a munkamenet sorrendjében. Talán a ragasztóanyag adagolásánál szerepelt egy különös lépés, vagy inkább az összepréselés nyomásfokához, nyomásmódjához, hőmérsékletéhez volt köze. Elfeledték. Maradt a kísérletező megközelítés, és ebben megintcsak a kiskézműves, egyedi munkadarabokkal bíbelődő ütőkészítés jár előbbre. Az ó-Stiga- és méginkább a Stradivari-rekonstrukciós próbálkozások felemlítése persze természetesen nem annyira a kirakodóvásárok témájához, mint inkább a luxusiparéhoz vezet át minket, például az (analóg rendszerű) egyedi lemezjátszó-építés –  az akusztikus jazz összes hangárnyalatának kihozatalára specializálva – és az egyedi autóépítés szédítő árú mesterműveihez.

A kézműipar avulatlanságát az eddigiekben a könnyebben belátható funkciós szerepvitel oldaláról mutattuk be (töredék-példatárral a valós példák spektrumához képest). Elmondhatjuk, hogy a be- illetve át- meg átprogramozott nagyüzem nem képes mindennemű termék esetében minden igényt kielégítve bármely minőséget piacra bocsátani. Következő írásunkban a kézművességnek azokról a most homályosabban felmérhető életerőiről lesz szó, amelyek tíz év múlva már valószínűleg jobban szem előtt lesznek.

 Az egyéni kezdeményezések virágzását támogassa a következő módon.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi2020 ESZA logo

Régi mesterségek és kézművesség

A Lajtorja Programmal már találkoztak olvasóink. Most, – a Lajtorja második cikksorozatában a kézműves mesterségek témakörében mélyedünk el. Vizsgálni fogunk egyes szakmákat külön is, kitérve egyes kézműves termékek tárgyi érdekességeire. Áttekintjük az ilyen termékek piacának sajátságait, állapotát, folyamatait, a regionális hagyománykülönbségeket, valamint a mesterségek művelőinek és az ilyen gyakorlatba csak most bocsátkozók körének szociológiai „térképét”. Bevezető cikkeinkben a kézművesség mai gazdasági státusával, kilátásaival foglalkozunk, különös tekintettel azokra a kérdésekre, amelyek a kihalófélben lévő mesterségeket illetik.

Napjainkban, amikor a 18. század záróharmada óta folyamatos ipari (műszaki-technikai) forradalom annyira felgyorsult, hogy újabb szintjén már viszonylag modern keletű, vagy nemrég nagyban modernizált, vagy akár szupermodernnek számító szakmák is sorra veszítik el perspektívájukat, könnyen hajlik az ember azt gondolni, hogy az ódonabb szakmák végképp a hamaros és maradéktalan eltűnés elébe néznek. Nézzük meg azért kicsit körültekintőbben, hogy csakugyan – biztosan és egyértelműen –  így van-e ez.

Kétségtelen, a jegesemberek és szódások, akik a nem oly távoli múltban lovaskocsival vagy taligákon hordták nyáron a városi lakosok számára a hűtésre szolgáló jégtömböket meg a szénsavas vízzel teli, fémfejes üvegpalackokat, immár teljesen kivesztek. A tömeggyártású hűtőgép illetve az ásványvíz-forgalmazási forradalom elsöpörte őket a színről. A szemfelszedés (nylonharisnya- és harisnyanadrág-reparálás) boltjai egyszerűen azért zártak be zömmel, mert a javítandó holmi újonnani ára az átlagbérek viszonylatában radikálisan lecsökkent. Digitális és robottechnikai fejlemények nyomán vár hasonló sors a bankpénztárosi, hitelügynöki, könyvelői, könyvtárosi járatosságú munkavégzők mezőnyére – igaz, árnyalni kell az állítást a szakágak speciális részterületeit tekintve, mert például az emberi kontrolling-tevékenység fennmaradása kitartóbbnak ígérkezik a többi könyvelői munkánál. A telemarketinges állások viszont teljeskörűen fenyegetettek a gépesítés által, csakúgy, mint az élsportbeli versenybíráskodás, játékvezetés. Nem volna hát meglepő, ha mondjuk a gombkötő-, paszományos- és csipkeverő-műhelyek Európában valaha elterjedt sűrű szórványából ma sehol nem találnánk egyszál működő egységet sem, illetve soha többé nem nyitna újonnan ilyen műhely. Hiszen az automata kötés-szövés-fonatolás a mai elektronikus mintavezérlésű raschel-gépekkel korlátlan variációs képességű, nemcsak a minták, kötésmódok, színképletek, hanem az alapkelme-változatok, a bélelő fektetés és a szemképzés kombinációi tekintetében is, miniatűr és óriás kivitel esetén egyaránt gazdagon. A gépi csipke árrendszere is jóval kedvezőbb vásárlói szempontból, mint még a 19. századi bobinet-gépek idején volt. Meglepő tehát inkább az, hogy bizony itt-ott előfordulnak árusításra is dolgozó kézi csipkekészítők. Magyarországon sem csak egy-két asszony jön szóba, Brüsszel száz kilométeres körzetében pedig ezren is vannak. Általában igen idősek, de akadnak köztük, akik az ezredforduló óta eltelt időszakban, 30-40 évesen fogtak bele ebbe a mesterségbe. Vajon miért tették? A magyarázat többrétű, összetett, de csaknem minden összetevőjéről elmondható, hogy nem csupán a csipke ügyéről szól, hanem közvetve a pintérmunkákról, fazekasságról, bútorasztalosságról, bőr- vagy épp óramívességről, ötvösségről, hangszerkészítésről stb. A kézműves portékák városi kirakodóvásárainak közkedveltsége inkább növekszik, semmint csökkenne. Vajon hogyan lehetséges ez, nem húzódnak-e meg a jelenségben olyan jelentések is, amelyek nem a múltban voltak világosabbak, hanem a jövőben lesznek azok? A „kihaló mesterségek” fogalmával csínján kell bánni.

A folytatásban a VKB Nonprofit Kft. megpróbálja szemléletesebbé tenni, miért.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi2020 ESZA logo