A céhes kor tárgykészítő kézművessége Tokaj-Hegyalján

A Lajtorja Program cikksorozata keretében a hazai régi mesterségek ügyét tájanként is vizsgáljuk: az eddigiekben a borsodi Matyóföld, Szeged környéke, és a Somogy megyei Buzsák hagyományait tekintettük át. Most egy borvidékre, mégpedig a legfőbb magyar borászati térségre, a Zempléni-hegység délkeleti lábánál húzódó Tokaj-Hegyaljára kerítünk sort. Először a céhes iparok korának hegyaljai vonásait vázoljuk fel.

Ezen a területen a kora-középkorban, a magyar honfoglalás előtt is folyt szőlőművelés, de borvidéki felvirágzás csak a nagyközépkorban, a III. Béla király által betelepített talján és vallon-francia vincellérek működése nyomán következett itt be, főként furmint-előváltozatokkal (tokaji aszút először a 17. században állítottak elő). Ezek a hospesek nemcsak szőlészeti ismereteket és elhatározottságot, hanem új iparos-szellemet is hoztak Zemplénbe a maguk idején, a 12. század második felében.

1735-től III. Károly Habsburg-uralkodó rendelete által Tokaj-Hegyalja zárt borvidékké, élesen elkülönülő rendtartású termőtájékká vált, első ilyenként a világon. A tájegység akkori hivatalos szigora a későbbiekben oldódott, illetve Hegyalja területi fogalma is folyamatosan módosult (hol bővülgetett, hol szűkülgetett) de a tájegység saját szervezettsége egészen soha el nem tűnt.  A mikrorégió 2002 óta a kultúrtájak világörökségi listáján szerepel. A mai világörökségi terület 27 települést foglal magába Sátoraljaújhelytől le Szerencs környékéig, de külön meghatározták a kiváltképp védett mag-területet (Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Mád és Tállya). Hogy Szerencset nem sorolták a belső körbe, ez némi történeti ismeretek alapján eleve kitalálható, de azon akár meglepődhetünk, hogy e körből Tolcsva is kimaradt. Tolcsva, akár Sárospatak, az úgynevezett védőövezet része lett – és ezt a védőövezetet a 2002-es világörökségi dokumentum előbb-utóbb bővítendőnek jelölte pár olyan községgel, amelyek a szlovák-magyar határ túloldalán helyezkednek, tehát a Bodrog-menti sátorhegyek háromszögén kissé kívül esnek.

Bár a hegyaljai bortermelés (akárcsak mondjuk a Balaton-felvidéki szőlészet-borászat múltja, jelene és jövője) nem tartozik szorosan vett témánkhoz, óhatatlanul bele fogunk akadni borászati fogalmakba is – főleg a céhes koron túli időkről szólva –, hisz magát az itteni életet évszázadok sora óta sok mozzanatában meghatározta a táj kiemelt borvidék-mivolta.

Hegyalján még a népviselet jelenkori maradványai is – például bizonyos alkalmi női fejékek – szinte csakis a szüreti szokáskultúrához, felvonulásokhoz, szőlőmulatságokhoz kapcsolódnak.

Bizonyos tipikus hegyaljai termékek – például hordók, dézsák, nagy űrmértékű fakádak –, már a 18. században messzebbre is eljutottak (akár a helyi bor), és ez ma sincs nagyon másként.  Nem mintha a történelmi Hungária korában a többi holmit – amelyek a mindennapi élethez szükségesek, de kívül esnek a szőlőművelés, borkészítés, bortározás és -kezelés eszköztárán – többnyire kívülről hozták volna be a hegyaljaiak. Noha nagyon furcsállni azt sem lehetne, ha a régi helyi vásárok kínálatának javát a környező térségek mesterei nyújtották volna, de nem így történt; a körzeten belül főként Sárospatak volt bővében sokféle céhes tevékenység gyakorlóinak. A 17. század vége felé – amikor az olasz és vallon iparosoknak már jóideje hűlt helye volt itt – már Tokajban is csaknem 40 mesterség képviselőit lehetett megtalálni, és hordókötő bodnárból még kevesebb is akadt, mint csizmadiából, szíjjártóból, kerékjártóból, mészárosból, halászból vagy hajómalmos molnárból külön-külön, hisz a Tisza és a Bodrog összefolyásához épült városka a Felvidék kapujának számító nagy átkelőhely, áruforgalmi csomópont is volt. Igaz, a magyarázatot még ki kell egészítenünk azzal, hogy a hordókészítés számos hegyaljai birtokon a jobbágyi szolgáltató-kötelmek közé tartozott, így a környékben kevés ilyen munkát végző ember válhatott önálló háziiparossá. Lovat patkoltatni viszont egész Zemplén és Abaúj vármegyéből elsősorban Mádra volt érdemes beállítani, híressé váltak továbbá Erdőhorváti pereceseinek sütései, vagy a szerencsi mézeskalácsosok kínálata.  (Erdőhorvátiban ma is működik még – immár egyetlen – perecesműhely). Más híres hegyaljai termékek – mármint a borászathoz nem kötődők közül – nemigen lettek, mert az itteni mesterek nagy hányada szőlősgazda is lévén, a viszonylag közeli szabad királyi városokhoz képest csak másodlagosan űzte az ipart, különösebb termelékenységi késztetésük nem volt és műhelyeikben nem halmozódott fel innovációs erő.

Legközelebbi írásunkban a 19. századi jobbágyfelszabadítás és a dualista Monarchiában érvénybe lépett első ipartörvény hegyaljai folyományairól lesz szó.

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi2020 ESZA logo

Lajtorja Program: projekt a rejtett vidéki értékekért

A VKB Nonprofit Kft. folyamatosan építi ki azt a rendszert, aminek révén „Lajtorja” elnevezésű, térségi foglalkoztatásjavító céllal szervezett programot működtet, adta hírül Kázmér Györgyné, a projektgazda: VKB Nonprofit Kft. projektmenedzsere.

A program célja, nehéz helyzetű kistelepüléseken lakó emberek mikrovállalkozásai segítséget kapjanak az induláshoz, működéshez. Hovatovább a résztvevők a beletanulási folyamat révén egyre közelebb jutnak majd az önálló döntésekhez, a szabályozásokról történő tájékozódás és az intézkedő lépések képességéhez. Mind a csatlakozók kezdetben, mind a tagok az együttműködés teljes ideje alatt olyan jogi és adóügyi támasztékot kapnak, amelyek révén boldogulási esélyeik is javulni kezdenek. Egyszóval képesek lesznek alkotóerejükért bevételt teremteni.

Emlékeztetünk arra, hogy a Lajtorja először a Dél-Alföld térségben kerül bevezetésre, de nem kizárt, az ország többi részéből is jelentkezők csatlakozzanak.

A program megvalósítása abban a fázisban tart, hogy egy honlap megalkotása révén megteremtődjön az interneten történő csatlakozás lehetősége és legyen egy bázishelye a Lajtorja Programra vonatkozó információknak és tagoknak. A programgazda kommunikációs kampányt folytat profilspecifikus cikkek megjelentetésével, amelyek a régi mesterségekre ismertetésére fókuszálnak. Természetesen nem csupán hagyományőrző tevékenységeket folytatókra számítanak, hanem bármilyen értékképviselő, értékteremtő termékkészítő jelentkezése is lehetséges.

 A szervezők nem gátolják az egyéni kibontakozást, a mikrovállalkozók alapvetően saját ötletüket valósíthatják meg. Igény szerint segítséget kapnak abban is, hogy a termékötletük piacképességét felmérjék.

A lappangó értékek felszínre hozását a programgazda ezen kívül sokrétűen támogatja: segít a belépő által választott munka indító anyagbeszerzésénél, útbaigazít a pályázati lehetőségek, az értékesítés dolgában, illetve kérés szerint akár átvállalja az előállított termékek értékesítését, előzetes felvásárlási összeget nyújtva.

A Lajtorja Program keretében számos helyi önkormányzat, civil szervezet közreműködésére számítanak, így lehető legtöbb potenciális résztvevőt szeretnék elérni a lehetőség bemutatásával.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi2020 ESZA logo

A patkolókovács és a lópatkolás

A Lajtorja Program kézművességi témájú cikksorozata keretében előzőleg a patkolókovács-mesterség körülményeivel foglalkoztunk, kitéréssel a kovácsolási részfeladatokra. Most közelebbről vesszük szemügyre magának a patkolásnak a munkamenetét.

A legjellegzetesebb kovácseszközökön kívül a következők a patkolókovács kéznél lévő szerszámai: a szegelőkalapács, a szegcsonk-aláverő illetve szegcsonk-visszahajtó vasforma, a kiverő- illetve nyesővas a patán belül lenőtt körömre, pata-takarításra, a harapófogók és a csípőfogók különböző típusú patkók levételéhez és patafaragáshoz (karéjvágás), és a reszelők. Jól bevált patinás eszközöket nemigen szokás átadni az újabb műhelyek számára, úgyhogy kényszerűséggé kezd válni a nyugati speciális szerszámgyárak felőli beszerzés honi és osztrák kereskedőkön át. Ezek az instrumentumok aztán rendkívül megbízhatók, mert a nyugat patkolókovácsainak tapasztalatait összegzik, régóta igazodnak az ő újabb és újabb javallataikhoz.   (Franciaországban majd’ kétezren, a Benelux régióban vagy a németeknél is több mint ezren, a lófuttatás-kultikus briteknél majd’ négyezren űzik hivatásszerűen ezt az ipart. )

Hátaslovak, igáslovak, iskolalovak esetében más-és máshogy kopnak a patkók. Iskolalovaknál az első pár láb vasalása az elsődleges, a gyakoribb. Más továbbá a téli, sarkalós, és a nyári patkolás. Az elülső pata-párra kerekebb hold-vasak, a hátulsó párra tojásdadabb kontúrúak illenek. Vannak keskenyebb és vastagabb vasalatok; a patkóválasztásnál a ló testtömege is figyelembe veendő. A patkólevételt követően a pata mentesítendő a maradékoktól (szegcsonkok), az általa körülvett belső talpi rész pedig megtisztítandó a különféle szennyeződésektől, elhalt körömrészektől stb. Az elhasználódott illetve túlnőtt szarut le kell nyesni, faragni, és a munkálatot el is dolgozni, csiszolással, reszeléssel. A szaruállomány pereme havonta egy egész centimétert szokott nőni.  Meg kell nézni, hogy mondjuk az elülső pár lábnál melyik oldalon kopott jobban a vasalás, milyen különbség van a paták közt, és ennek nyomán ügyelni az új vasalás kikovácsolásánál, a felrakásnál és eldolgozásnál a szimmetriára.

Az adott ló számára előalakított új patkót melegen kell a pata ívére igazítani, hézag ne maradjon, a rápróba után esetleg tovább kell a patafelületen illetve a hevített patkón igazítani, majd már határozottan felsütni a pontosan pataalakú vasalást. Az elülső patkó egykápás, a kápa a pata elülső középrészére kell essék (munka közben a patkoló fordítva látja). Ezután a felütés, szegelés következik; az U-vas árka a két száron patkósúly szerint 4-4 vagy három plusz négy, vagy kettő plusz három szeget fogad, amelyek a pata szaruanyagába mélyednek. Az eleven részt a szarutól csak milliméterek választják el, úgyhogy a szegirány (félre ne verődjék) beidegződése –  és a jó szegtávé –  alapvető a szakmában. (A „megnyilalt” ló jó esetben is, ha azonnal fertőtlenítik stb., hetekre lesántul.) Csiszolandó akad még a szegek ráhúzása után is.  A lovak idő múltán megbíznak kovács ismerőseikben, higgadtan tűrik az olykori erősebb izzási szagot, füstgomolygást…

Reméljük, közelebb hoztuk cikkünkkel a patkolás világát az érdeklődőkhöz.

A patkolókovács

Szenteljen figyelmet a tevékenységünknek a továbbiakban is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi2020 ESZA logo

A patkolókovács mestersége

A Lajtorja Program kézműves tevékenységekkel foglalkozó cikksorozatát a lópatkolási szakma ismertetésével folytatjuk.

A mai itthoni professzionális patkolókovácsok száma a százat sem éri el, mégsem kihaló mesterség ez, csupán arról van szó, hogy lassú a folyamat, amíg a patkolásban járatos kétkezi emberek körén belül túlsúlyba kerül a korszerű professzionális képzésűek aránya. A családi-szomszédsági alapon kitanult lópatkolásra –  amely többnyire egy-egy kovácsolást tanult személy részvételével, de kisebb csoportmunkaként zajlik –  valóban kiveszés vár. A mai idősebb patkolóemberek többnyire mást csinálnak fele idejükben, például élező-szolgáltatást nyújtanak, esetleg egy-egy hintó legyártására fogadnak megrendelést. A Magyar Patkolókovácsok Egyesülete az újonnan bekapcsolódóknál már csak olyan szakengedélyeket ismer el, amelyek birtokosa lovász képesítést is szerzett, így szakszerűen rendezett tudása van a különfajta lovak jeladásainak, közléseinek világáról, és gyakorlott is a lovak megnyugtatásában. Egyáltalában patkolni azért kell, mert a vasalatlan lábú ló patája erre-arra kiferdülve kopik, a ló mozgásában nőnek a bizonytalansági tényezők  és talpa túl könnyen sérül.

A professzionális patkolókovácshoz nyitottfalas műhely illik – lóállással kiegészítve –, ahol gyakran dolgozik segítség nélkül, maga tartván meg térdei közt a ló egy-egy felemelt lábát a pata kezelésekor vagy a patkó szegelésekor, és nemigen van ideje másra, még saját szerszámok megformázására sem. A lótartás terjedőben van, a patkolás pedig kéthavonta esedékes, úgyhogy a szükség kérdése felől nézve nincs különösebb fenyegetettsége ennek a mesterségnek (vagy jó honoráltságának). Kitanulásába belevágni olyan fiatalok szoktak, akiknek egyrészt erős a testalkatuk – hisz beindult üzletmenet esetén naphosszat meghajtott háttal erőkifejtő mozdulatokat végezni, a többszempontú precizitásra is ügyelve: meglehetős nehéz munka ez –  , másrészt már gyerek- vagy kiskamasz korukban kialakult náluk a lószeretet.

A patkolókovács kiskohóval is rendelkezik, képes speciális esetekben maga is önteni patkót, de többnyire gyári készáruként szerzi be a patkókat, amelyeket aztán az épp adott lovak vizsgálata után még megformáz. A felhevített gyári U-vasat hagyományos vastuskón, kalapáccsal alakítgatja, hol lapjával az üllő-lapra fektetve a munkatárgyat, hol élivel az üllő szarvára vonva.  Magának a patkolásnak a munkálatait következő írásunkban részletezzük.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi2020 ESZA logo