Régi mesterségek a 21. században

A Lajtorja Program kézművességi tárgyú eddigi cikkeiben már megkérdőjeleztük a „kihalónak” mondott mesterségek jelentős részénél a jelzőt, de még nem szóltunk arról, hogy világszerte egyre több szaktanulmány szól a szinte kihalt foglalatosságok feltámadási esélyeiről. (A cserépkályhások, bádogosok, címfestők és hangszerkészítők ügye nem egészen tartozik ide, mert ők csak azért sodródtak a kihalás szélére – nálunk – mert idülten szervezetlenek maradtak.) Nemcsak az oktatás-szociológiában erősödik az a nézet, hogy érdemes volna megmenteni, sőt meg is lehetne menteni az elsüllyedő mesterségek csaknem felét, hanem a gazdasági jövőkutatás is hivatkozásokban gyarapodva jelez efféle esélyeket. Utóbbi elemzések nem csak, sőt nem is elsősorban a menekíthetőségről szólnak, hanem spontán folyamatokat, erőltetés nélküli mesterség-megéledéseket prognosztizálnak.

Szokás történelmi párhuzamokat vonni, olykor találóbban is, mint máskor, mert történelmi részformák, szituáció-modellek valóban ismétlődni tudnak. De egy korszak egész viszonyrendszere nem ismétlődik meg: ha egy történelmi kor elmúlt, többé soha semmi vissza nem hozza. A kézművességek reneszánsza, amelynek napjainkban még csak előjelei mutatkoznak, egyetlen későbbi fázisban sem fogja újrateremteni ugyanazt a viszonyt, azt gesztus- és beszédzönge-mintázatot, ahogyan letűnt korokban fordultak be különböző típusú vásárlók, megrendelők a kádármester udvarára vagy a vargaműhelybe. De ez nem jelenti, hogy a hagyományos kézműipari termékek vásárlása most már mindig meg fog tapadni a skanzen-szuvenírra költés hangulatánál. A robotikai áttörés – egyúttal munkahelyek milliószámra történő eltűnése – következtében olyan viszonyunk lesz a kézműves-tevékenységekhez, olyan fénytörésben jelennek meg azok számunkra, amelyet ma még nem ismerünk.  Amint azt az időfelfogást sem (munkaidő/szabadidő), amelynek keretében látni fogjuk a jelenségeket.  A hatás­–ellenhatás törvénysorának egyik tétele, hogy a számunkra – akár tudtunkon kívül – fontos, de elhanyagolt, félreszorított dolgok az elvesztésük előtti pillanatban radikálisan felértékelődnek a szemünkben. A közvetlen, eleven figyelemmel létrehozott tárgyak teljes hiányát az emberi társadalom nem tudja elviselni, de mivel ezt nem tudja magáról, megközelíti a teljes önmegfosztás állapotát. Amit ma kis léptékű kereslet-kínálati alapon is észrevesznek piaci fürkészek, hogy ugyanis mára éppen az szólhat bizonyos szakmák kitanulása mellett, hogy alig-alig űzik, az nem szimpla peremjelenség:  az észrevétel a jövőben emelt fokú többlet-értelmet nyerhet. Például nem biztos, hogy a természetközelibb mezőgazdaságra való áttérés (nem egyszerűen visszatérés, mert más képletű váltás lenne ez, mint bármely valahai) nem fog viszonylag hamar kikényszerítődni, és agrár-közgazdászok már ma sem tartják teljes képtelenségnek az alföldi és dunántúli magyar juhászat újra-megjelenését, regenerálódását. Ha ez megtörténnék, kezdetét vehetné a szűrszabászat újhulláma is, noha a legelők szélén netán már sofőr nélküli gépjárművek állnának készenlétben. Franciaországban, a skandináv országokban tízegynéhány éve örökségvédelmi tanoncképzést folytatnak, a tárgykészítés inspirációs, fantázia-mozgósító dimenzióját sem rekesztve ki. Ez a gyakorlat most még protekcionálást jelent, a kulturális örökség célzatos állami felkarolását – de készültséget is arra, hogy az így adódó képesség-felhozatal egyszer kinője magát, gazdasági tényezővé váljék.       

A VKB Nonprofit Kft. régi mesterségek mai környezetbe adaptálását is támogatja tevékenysége révén.

Támogassa Ön is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Szechenyi2020 ESZA logo

Vélemény, hozzászólás?